| Beszerzési érték: | 490 | Mrd Ft |
|---|---|---|
| Projektek száma: | 9075 | db |
| Ügyfelek száma: | >4500 | |
| Villamos energia: | 11350 | GWh |
| Földgáz energia: | 2340 | Mio m3 |
| Elért meg- takarítás: | 47 | Mrd Ft |
Régen voltunk már olyan fontos válaszút előtt, mint amilyen hamarosan közeledik. Lassan el kell döntenünk, mik a terveink az orosz hosszú távú gázszerződések 2015-ös lejárta után. Újat kötünk? Kisebbet kötünk? Nem kötünk? A döntés alapjaiban határozhatja majd meg az előttünk álló időszak teljes magyar gazdaságát: a drága gáz gúzsba köt, az olcsóbb gáz lendületet adhat. Az előző szerződéskötést elbénáztuk, ezt most nem szabad.
Képzelje el, hogy iskolai menzát üzemeltet. Biztos biznisz, hiszen gyerek mindig lesz, enni mindig kell, legalábbis ön ezt gondolta, amikor belevágott. Meg is állapodott a beszállítóival tíz évre előre, hogy mindennap hoznak 500 darab ebédet, és ha törik, ha szakad, ezt ön mindenképpen átveszi, vagy kifizeti. Ha épp nem kell, akkor is. Kockázatnak kockázat, de ennyi belefér.
Aztán a megállapodás óta eltelt néhány év, és kevesebb lett a gyerek. Aki pedig maradt, az is szívesebben jár át a frissen nyílt hamburgereshez az iskola mellé, ahol olcsóbban ehet finomat. Így a menzán nem hogy 500 ebédet nem tud eladni naponta, de lassan attól fél, hogy egyet sem. A beszállítóinak azonban fizetnie kell. Mit tesz?
Egészen hasonló dilemmával szembesült az országot ellátó gáznagykereskedő néhány éve, amikor 2008 után drámaian zuhanni kezdett a hazai gázfelhasználás, és közben még a szabadpiaci, nyugati gázárak is csökkenni kezdtek.
Az E.On Trade-et gúzsba kötötte a take-or-pay (vidd vagy fizess) elvű orosz hosszú távú gázszerződés. A lényeg az volt, hogy az E.Onnak a szerződésben rögzített, de el nem fogyasztott gázmennyiséget is ki kellett fizetnie. Viszont attól félt, hogy ilyen alacsony nyugati árak mellett senkinek nem tudja majd eladni a drága, keleti irányból érkező gázt, nyakán marad az egész.
A hosszú távú szerződést az oroszokkal 1996-ban még a Mol kötötte, a régióban a legrosszabb feltételekkel. Nem számoltak a gázárak ilyen alakulásával, és az energiahatékonyság javulásának szerepét sem vették kellő mértékben számításba. Nem határoztak meg felső limitet az árakra, túl szűk mozgásteret kaptunk az átvett mennyiség meghatározásában is.
Vagyis egyfelől a szerződés alapján a gázárat az oroszok lényegében bármeddig emelhetik, és hogy most is a piacilag indokoltnál magasabban tartják, azt gyanítja a Gazprom néhány európai országgal folytatott üzletét versenyjogi eljárásban vizsgáló Európai Unió.
Másfelől a vevőnek, azaz a magyar félnek nincs nagy mozgástere abban sem, hogy a fogyasztás esetleges csökkenése miatt csökkentse az átvett gázmennyiséget. Időszakosan megengedett kisebb ingadozás, de a szerződésben rögzített éves mennyiséget mindenképpen át kell venni, vagy ki kell fizetni. (Bár ez utóbb a felére csökkent, erről lejjebb írunk.)
Végül vajon melyik megoldást választotta az E.On a fent felsorolt négyből? Tulajdonképpen ezek sajátos elegyét.
Az E.On tehát saját szempontjából ügyesen, a jogszabályokat betartva, de nem túl elegánsan, a fogyasztók szempontjából pedig károsan, ideig-óráig kezelni tudta a problémát, majd gyorsan túladott az egész cégen. Most pedig már a magyar államnál, az állami MVM-nél pattog a labda, hogy megoldja a helyzetet és adjon a magyar fogyasztóknak is az olcsóbb gázból.
Az első manőver enyhén szólva felemásra sikerült. Az MVM kihúzta ugyan „az E.On által betolt dugót” a nyugati gázvezetékből, hogy eljuttassa a magyar fogyasztókhoz az olcsó gázt, de ezzel egy időben állami segítséggel ő maga is rátenyerelt a forrásra. Az így megszerzett gáz jelentős részét pedig továbbadta egy offshore hátterű magáncégnek, hogy kereskedjen vele kedvére.
A konkrét ügyletek viszont mind másodlagosak ahhoz képest, amit az MVM-nek rendszerszinten meg kellene tudnia oldani. Az igazi kérdés ugyanis az, mit tud kezdeni a keleti irányú gázzal és az oroszokkal kötött hosszú távú szerződéssel?
Ez az a kérdés, ami elsősorban eldönti majd azt, hogy sikerül-e eljuttatni a magyar fogyasztókig a nyugati gáz árelőnyét, vagy nem. Ezen múlik, hogy milyen drágán jutunk hozzá a gázhoz a következő évtizedben.
Történhet bármi nyugaton, ha közben továbbra is ömlik keletről a drága, visszautasíthatatlan gáz, biztosak lehetünk benne, mindig lesz egy szereplő, aki azon dolgozik majd, hogy azt valahogyan letuszkolja a fogyasztók torkán.
A szerződés 2015-ben lejár, de a Figyelő legutóbb arról írt, hogy a kormánynak legalább 2018-ig nem sürgős azt újrakötni. A rendszerben ugyanis maradt nagyjából 2-3 évre elég leszerződött, de egyelőre át nem vett, és csak részben kifizetett gáz. (A lap számításai szerint a durván 900 millárd forintnyi gázból eddig néhány 10 milliárdot fizethettünk ki.)
Azt maga Alekszandar Medvegyev, a Gazprom alelnöke is már elmondta a Napi Gazdaságnak adott interjújában, hogy a 2013-ra és 2014-re a leszerződött mennyiség egy részének szállítását későbbi időszakra halasztják. Hogy ezzel pontosan mennyi gondolkodási időt nyerünk, nem tudni, mindenesetre a maradék gáz is elfogy előbb-utóbb, az alapvető kérdés pedig megmarad.
Erre három lehetséges válasz van:
Bár jelenleg az első verzió tűnik a legvalószínűbbnek, a fogyasztóknak talán ez lenne a legrosszabb. A mostani helyzet megújítása mellett nem szól túl sok érv azon kívül, hogy így működtek a dolgok eddig is, illetve az, hogy az állami MVM így tud a legnagyobb befolyást gyakorolni a piacra. Ez a verzió lenne természetesen a legjobb az oroszoknak is. (És itt jön be a képbe Paks és a növekvő vagy éppen csökkenő magyar alkuerő.)
Ebben az esetben az állam kijelölné az MVM gáznagykereskedő cégét, hogy akár évi 8 milliárd köbméterre, vagyis a fogyasztás jelentős részére kössön szerződést az orosz partnerrel.
Persze egy ilyen szerződést ma már az MVM sem merne úgy megkötni, hogy ne tegye piaci indexálásúvá az árazási formulát, és ne állapodjon meg kicsit nagyobb mozgástérről a mennyiségek terén.
Ennek a megoldásnak ugyanakkor komoly hátránya, hogy ellentétes a diverzifikációs törekvésekkel, és gyengítené az ország esetleges későbbi regionális gázelosztó szerepét is.
Valószínűleg a második megoldás áll a legtávolabb a kormány körvonalazódó terveitől és a realitástól. Lényege, hogy az állami MVM már nem köt újabb hosszú távú szerződést az oroszokkal.
Eszerint az elképzelés szerint a hazai piacot a már itt lévő, hazai és nemzetközi tulajdonú szereplők és esetleges új belépők látják el.
Ez akkor működhet, ha a kibővült nemzetközi összekötő vezetékeknek köszönhetően a piaci szereplők rendelkezésére álló gázimport-kapacitások keleti és nyugati irányokból külön-külön is lehetővé teszik a hazai importigény teljes körű kielégítését. Megszűnne az úgynevezett egyetemes szolgáltatás rendszere, vagyis a lakossági fogyasztók is a szabadpiaci kereskedőktől kapnának ajánlatokat.
A harmadik verzió egy kompromisszum lehetne a két szélsőség között. Eszerint újrakötjük ugyan a szerződést, de nem szolgáltatjuk ki magunkat teljesen. Az ötlet lényege, hogy lenne egy kijelölt kereskedő – feltehetőleg az MVM nagykereskedő cége –, amelyik csak a lakosságot, az úgynevezett egyetemes szolgáltatókat látná el kiszámítható áron a szerződött mennyiségből, ellátási kötelezettsége lenne, és körülbelül évi 1,5-3 milliárd köbméterre szerződne.
Esetleges többletét, hiányát kizárólag tőzsdei úton értékesíthetné és szerezhetné be. Minden további kereskedés teljesen szabadon folyna. Ezzel a megoldással egyes kalkulációk szerint akár évente 100 milliárd forintot is nyerhetne az ország az első verzióhoz képest.
Nagyjából másfél évvel ezelőtt a minisztérium is körbekérdezte a piaci szereplőket, hogy ők melyiket tartanák a legjobbnak, melyiket a leginkább reálisnak. A válaszokból viszonylag egyértelműen kijött: a reális és jó közös halmazába csak a harmadik verzió fér bele, ha újra megkötjük az orosz hosszú távú szerződést egy óriási mennyiségre, azzal nagy hibát követnénk el.
A megkérdezett cégek mindegyike hangsúlyozta, igazi verseny csak akkor alakulhat ki a magyar piacon, ha a beszerzési források is bővülnek, vagyis ha megépül a magyar–szlovák összekötő vezeték, a Déli Áramlat gázvezeték, kiépül az Észak-Déli Folyosó, a lengyel és horvát LNG terminálok.
Nyomtatóbarát változat