Klein Dávid élménybeszámolója a csúcstámadásról

„Üzenem azoknak, akik követik az eseményeket: tudom, hogy így, utólag már nem olyan izgalmas - tudják a "játszma" végét - de azért lelkiismeretesen ide biggyesztem az elmaradt naplókat. (És ha KTM-be érek, a részletes beszámolómat is elkészítem és közzéteszem.)”

9/28

Elkezdődött! Akármi sül ki belőle, ez a csúcstámadásunk. Elsejét céloztam meg (az OMSZ előrejelzése szerint is kb. ez a keskeny ablak közepe és Miki, valamit Tamás is ezt ajánlotta), tehát a kötélépítőknek 29-30 körül el kéne érniük a 4-est. Ez elég bizonytalan, szóval, Pávellel (a cseh sráccal, akivel szövetkeztem) felhergeltük magunkat és persze cuccot is hoztunk. (Úgy alakult a csehek rotációja, hogy Pávelnek nincs sátorhelye a csúcstámadás során, így én örömmel felajánlottam, jöjjön velem: mindkét sátor, amit használok, kétszemélyes és legalább lesz kivel beszélgetnem, megosztanom a kalandot.)

Pávellel 2:30-kor találkozunk a mi táborunk közösségi sátránál. Iszunk egy meleg teát (a konyha rém rendes, a kifejezett kérésem ellenére felkeltek, hogy meleg vizet készítsenek), meggyújtjuk - minden bizonnyal utoljára - a tüzet az oltárnál (én még egy versszakot el is énekelgetek az "50 vers Hanuman dicséretére" című dalocskából), majd nyomás felfelé.

Az éjszaka haragos, a rosszindulatú, hideg szél az arcunkba vágja a havat. Az 1-esben be is bújunk a Zajóba 10-20 percre, de aztán úgy döntünk, kemények vagyunk (bár a körülmények semmit nem változtak). Én kb. 11:30-ra érek a kettesbe, Pável gyorsabb, legalább 15 percet rám ver. Most sokkal jobban érzem magam itt: jobb az akklimatizációm, van egy könyvem, van egy jó fej sátortársam, biztosan tudom, hogy ez a csúcstámadás, itt a bakancsom...

9/29

Lenne értelme a korai indulásnak, de - mivel mozgatjuk a sátramat a kettesből a hármasba - meg kell várnunk, hogy felmelegedjen az idő, a nap felolvassza, majd megszárítsa a ponyvát. 6:30-kor elér minket a nap, 7:30-ra csomagolható a sátor, 8:00-kor indulunk.

A nap ma is nagyon erősen süt, valamiért mégsem készít ki annyira, egész jól viselem. Talán mégis van valami ebben az akklimatizáció dologban. A traverz utáni függőleges jégfalat kifejezetten élvezem. (Ma a kis vacak helyett egy rendes jégszerszámot hoztam fel.)

Este kinyitom a kis borítékot, amit "csúcstámadás előtt" felirattal kaptam Edinától. Később Pávellel beszélgetünk mikrobiológiáról. Fantasztikus, hogy egy sátortárssal hogy elszalad az idő! Az is sokat dob az estémen, hogy ezúttal felhoztam egy hálózsákot is, így több óra igazi alvásnak nézek elébe. (Még az se riaszt, hogy ezt a sok kacatot le kell majd cipelnem.)

9/30

A helyzet ugyanaz, mint tegnap. Várnunk kell, hogy a sátor felolvadjon, megszáradjon, pakolhatóvá váljon. 8:30-kor vágunk neki a 4-esbe vezető útnak. Az első 2-3 óra könnyen megy, de a végére megérzem, hogy ez bizony új magasság, az akklimatizációm még elégtelen... Azért így is a középmezőnyben végzek, kb. 6 óra alatt érek fel a sok oxigénmaszkos UFO között. (Az összes "kereskedelmis" és a sherpák fele a 3-as felett veszi elő a palackot. A 4-esben már oxigénnel pihennek és természetesen egy friss palackkal vágnak majd neki a csúcsnak.)

Pávellel sátrat állítunk, főzünk. (Magára vállalja a "szakács" szerepét, ami nekem roppant különös, hisz a legtöbb sátortársammal úgy alakult az évek során, hogy ezt rendszerint rám hagyták. Azért később egy teát összedobok, hogy leöblítsük az instant, liofilizált bolognai spagettit.)

Jól elvagyunk... Azért persze minden megfeszül bennem. Egy szemhunyásnyit nem alszom. Megállapodtunk, hogy kb. egy órával előtte elindulok. (A szűk sátorban nehéz lenne ketten egyszerre készülődni.) Egyébként is laza szövetség a mienk, nem vagyunk összenőve, a csúcstámadást pedig egymástól függetlenül képzeltük.

Nem bírok magammal. 24:00-kor akartam indulni, de - a lassú, elhúzott készülődés ellenére - 23:38-kor már a csatolással is készen vagyok, elkezdek mozogni felfelé.

10/1

Beszámolók alapján úgy számoltam, hogy az út a csúcsig kb. 7 órát vesz majd igénybe.

Az első pár óra nagyon jól ment. Később - talán 4 óra után - belassultam. Ezt úgy tudtam a leginkább lemérni, hogy a palackosok (a csúcsra tartó legtöbb mászó oxigént használt) elkezdtek "felgyorsulni" körülöttem. Amikor küszködtem, vagy nehézzé vált a mozgás, emlékeztettem magam, hogy óránként (ha kell, fél óránként) pihenjek meg, igyak. (Egyszer még egy kis marcipánt is le tudtam gyűrni.)

Végül a csúcsgerincen néztem végig egy pompázatos napfelkeltét. Az elő-csúcsot 6 és 7 között érhettem el. A valódi csúcsra a traverzet leginkább a tömeg nehezítette: a keskeny gerincen elég sokan szerettünk volna felkapaszkodni. Végül kb. 40 perc várakozása árán fent álltam a valódi csúcson. Pável barátom - aki ekkor varázslatosan előkerült megint - elkattintott pár képet (én korábban őt kaptam lencsevégre), majd - amilyen tempósan csak tudtam -, megkezdtem a visszavonulást.

A négyest sikerült jó időben elérnem. Pávelnek még se híre, se hamva. Később befutott és elterült a hóban. Segítettem levenni a hágóvasát, folyadékot adtam neki, de csak órákkal később tudtam rávenni, hogy pakoljuk össze közös lakunkat. (Ezzel a BC-be való levonulás esélye elhalványult.)

A kettesbe komoly küzdelem árán verekedtem le magam. Fáradt voltam. Pável csak 6 óra felé futott be. Nem állítottam fel a magammal hozott sátramat, a cseh sátort üresen állt. Sajnos az alja annyira ki volt olvadva, hogy az egyébkén tágas sátorban lehetetlen volt két személynek vízszintesen elhelyezkednie. Szegény hulla fáradt Pável folyton rám gurult, így szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam.

10/2

Reggel nyolckor indultam el lefelé. Az egyesbe még talán élveztem is leevickélni a meredekebb szakaszokon. (A függőleges jégfalon pl. filmeztem.) Az egyesbe viszont rám tört a fáradtság. A sátram lebontása közben - minden sarok után - leültem a hóba és meredten figyeltem a bakancsom orrát.

Az egyesből lefelé igyekeztem azt gondolni, hogy én nem Dávid vagyok, az iszonyatos málha nem az én hátamon van, Dávid gondját-baját majd meghallgatom az alaptáborban, én most csak kísérem őt. Csak néha működött...

Sajnos az rekkenő hőségben a hó lazává vált, a hasadékok szélesedte az utóbbi napokban, én pedig figyelmetlenebb, sutább lettem a fáradtságtól és az expedíció végének közelségétől. Újból és újból fel kellett ráznom magam, hogy a hasadékok átugrálásakor pontosságot, türelmet erőltessek magamra.

Végül elértem a gleccser végét és "sziklát fogtam" a hágóvas pontnál. Érkezésem után egyetlen aláöltözet nadrágra vetkőztem, levettem a bakancsom és a sziklákról alázúduló víz egy gyűjtő medencéjében jól kiáztattam a lábamat. Negyed órát hemperegtem a meleg köveken, élvezve, hogy a testemet nem fogja össze nehéz ruházat vagy felszerelés. Aztán egy műanyag krumpliszsák szerűségbe begyömöszöltem a levetett ruháimat, a beülőt, a hágóvasakat és ezt is felközöztem az amúgy is otrombán nagy zsákomra.

Fél órán belül az alaptáborban hevertem a sátramban. A szakács valami gigantikus mennyiségű kajával várt, amit annak ellenére nem tudtam odafent összement gyomromba gyömöszölni, hogy egész úton lefelé ételről és italról álmodoztam.

Idelent megtudtam, hogy Zoli (a 7Summits magyar származású osztrák mászója) a csúcs megmászása után, lefelé jövet a 4-es táborban életét vesztette. Társát - egy francia mászót - sherpa hegymászók lehúzták a 3-as táborig, ahonnan egy bravúros helikopteres mentéssel kiemelték és Kathmanduba szállították. Mindez nagyon megrázott, Zolival többször beszélgettem az expedíció alatt és vártam, hogy a mászás után úgy igazán leüljünk és megismerkedjünk...

Ezen gondolkoztam, miközben - még mindig hulla fáradtan - pakolnom kellett, hordót, húzózsákot tömni. Holnap levonulunk.

10/3

Reggel feljött az a láma, akitől eredetileg kaptuk az áldást. Meggyújtottuk - tényleg utoljára - a tüzet az oltárnál, megköszöntük a hegynek, hogy kegyes volt hozzánk és elköszöntünk tőle, az alaptábortól, a nagy kalandtól.

Aztán - néhányan, laza, harsány társaságba verődve - leballagtunk az alaptáborba, Szamagong felé. A természet átváltozásának misztériuma most is lenyűgöző volt, mégis, így, hogy sokan voltunk, beszélgettünk, mókáztunk, nem volt olyan erős, mint előző alkalommal. Örültem, hogy nekem ott a "titkom", a múltkori lejövetel erős, megható emléke.

Szamagongban rengeteg mászó gyűlt össze, az elmúlt hetek eseményeit tárgyaltuk ki, rendszerint sörrel a kézben. Sajnos a mászók 90%-a arra készült, hogy helikopterrel hagyja maga mögött a Manaslu vidékét. Ennek nagyon nem örültem, mivel - szerintem - torzó élményt hagy maga mögött a helikopteres távozás, nem adja meg azt a szép, teljes, rétegződő élményt, ami számomra a hegy, aki beágyazódik egy természeti és egy kulturális közegbe, és - egyáltalán nem utolsó sorban - megfosztja a völgyet legfőbb bevételi forrásától, a rajta áthaladó túrázóktól. A helikopteres verzióból a helyi közösség nem profitál.

10/4

Amikor pihenni voltam itt, kb. 2 hete, a kolostornál, a dombon találkoztam egy nénivel, akinek a szeme be volt gyulladva. Akkor nem volt nálam szemcsepp, de pakolás közben most emlékeztem rá, hogy kivegyek egy 10 napos csomagot az egészségügyi ládából. Most ezzel felfegyverkezve indultam el a domb felé reggel 7-kor.

Tű a szalmakazalban... Gondoltam. Nem emlékszem a néni nevére és nem tudom, melyik házban lakik, mivel az utcán mutatta: fáj a szeme. Erre...! Ahogy felérek, az idős asszony sétál lefelé egy kosárral a hátán. Nem is tudom, melyikünk örült meg jobban a másiknak. Visszamentünk hozzá, a háza udvarán vizet kértem és alaposan megmostuk az arcát szappannal. (Ha frissen szerzett "orvosi tekintélyemnek" köszönhetően ezt betartja majd, már nyert ügyünk van.) Ezután cseppentettem mindkét - gyulladt - szemébe és elmagyaráztam neki, hogy amit nála van, az 10 napi adag... Olyan aranyosan mosolygott...

A nap első felében az útnak azt a szakaszát tettük meg, amit már egyszer bejártam és a virágos kertben ebédeltünk. Később a vidék még őserdősebb lett, az ösvény egyre vadabb, a fákon pedig ember nagyságú (!) fehér-szürke majmok jelentek meg. Este Namrungban szállunk meg.

10/5

Ma szomorú volt látni a sok pusztítást, amit a földrengés okozott... Rengeteg kerülő ösvényt kellett használnunk, hogy a leszakadt hidakat, földcsuszamlásokat kikerüljük.

Közben persze a hegyi tájnak végleg búcsút mondtunk, magába fogadott minket a párás őserdő. A nap folyamán többször elhúzott felettünk a heli, annak bizonyítékául, hogy bontják az alaptábort, viszik le az ügyfeleket. Arról beszélgettünk, hogy milyen jó, hogy Pakisztánban, a Baltoro-gleccseren elég erős a helyi lobbi, hogy ezt ne lehessen megcsinálni. Ott a felszerelést / ügyfeleket lábon kell mozgatni, így az expedíciók bevételéből garantált, hogy a helyi közösségek is részesednek.

Mint egy mantraként mondogatja vidám csapatunk - minden alkalommal, amikor elhúz felettünk a gépszörny - "Fuck the helicopter!"

Szép, erős nap a mai, rengeteg igazán izgalmas ideiglenes híddal, látványos vízeséssel. Igazi Johny Weismüller Tarzan filmnek érezhetjük magunkat, amikor az ideiglenes fa hidacskán átkelünk a haragosan zúgó víz felett. Este Philimben szállunk meg, 1590 méteren. (A fogadó katasztrofális, de sebaj. Persze ez az egyetlen állva maradt fogadó a földrengés után, és ezt talán ők is észrevették...)

10/6

Érdekes... Kicsit olyan, mintha az őserdős hangulatból lefelé is ki lehetne jönni... A vidék ma már nem olyan vad és buja, mint tegnap. Viszont sok a teraszos termelés, apró falvak bújnak meg a hegyoldal legvalószínűtlenebb szegletében is, a folyó vad gleccser zuhatagból széles, szürkés-barna hegyi hömpölygővé nyílt.

Azért ma is kereszteztünk egy-két nem várt földcsuszamlást - az egyik majdnem egy kilométer széles volt - és Machhakolagaon (930 m) is jól megkapta a magáét, itt is egyetlen fogadó maradt valóban fogadóképes.

Este (miközben 3 órát várunk a dal-bat-ra, ami igazán nem egy extravagáns kérés, tekintve hogy minden nepáli ezt eszi az éve valamennyi napján) jót beszélgetünk néhány német trekkerrel. Nagyon jó látni őket itt!

10/7

A mai nap igazi végjáték volt... A gondolataim el-elkalandoztak, az ösvény szélesedett, az élmény múlt idős szerkezetekbe öltözött...

Már a reggeli órákban elhagytam valahol a többieket. Egyszerűen ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy minden zúgónál, vízesésnél, patak-holtágnál ledobjam szakadt, koszos ruháimat, elhajigáljam a bakancsom, zoknim és mint egy boldog ősember belehancúrozzak a természetes vizekbe.

Így mindig előre siettem, majd csobbantam. Egy idő után azonban nem tudtam, hogy a többiek végül előttem, vagy mögöttem vannak. Erre még gyorsabb tempóra kapcsoltam és még több vargabetűt tettem. (Pl. a szebb mohás sziklákat se lehetetett kihagyni, azokon is sütkérezni kellett...)

Soti Khola után 100 méterrel - az utolsó földcsuszamlás után - egyszerre egy öreg busz-féleségbe botlottam. Csak úgy ücsörgött ott, az út közepén, és várt. (A busz alól egyenletes káromkodás hallatszott, mint kiderült, azért nem teljesen magányos járműről volt szó, a gazdája valamit csépelt alatta egy súlyos kalapáccsal.) Anélkül, hogy végiggondoltam volna, mi is történik, megkérdeztem, elvisznek-e Arugath Bazárba. Igent mondtak, és negyed óra múlva megmozdult velem a világ.

Ekkor tudatosult bennem, hogy több mint egy hónapja egy centit se mozdultam el úgy, hogy azt ne saját erőből tettem volna. Magamhoz öleltem a hátizsákomat és valami megmagyarázhatatlan szomorúság fogott el.

Arugath Bazárban jöttek-mentek az emberek, egy szutykos mobil üzletben feltöltöttem a telefonom (még wifi is volt), a lepukkant járművek zakatoltak, dudáltak, az emberek ástak, építettek, árultak, kiabáltak... Nem igazán találtam a helyem. Miután kiderült, senki nem megy ma már Kathmandu felé, bekéredzkedtem egy kunyhóba (az útépítés melléktermékeként üres szurkos hordók maradnak hátra - a leleményes szegények ezt kiegyengetik és ebből építenek kunyhókat az út mellett...) ahol egy néni nagyon finom lencsés rizst készített nekem és megengedte, hogy a döngölt földpadlón aludjak. (A kunyhóban végül voltunk, vagy nyolcan...) Reggel 200 rúpiát kért a szállásért és az ellátásért (amiben benne volt a 40 rúpiás üdítőm is). Persze megadtam az ár tízszeresét és nagyon boldog voltam, hogy náluk szálltam meg. 

10/8

Ez lesz az utolsó naplóm... (Innen már csak haza vezet az út. Hordókat pakolok, dokumentálom a deponált felszerelést, a minisztériumba megyek "kijelentkezni" expedíció után, pár új eszközt szerzek be és a jövőről tárgyalok itteni partnereimmel... Az élet azonban megy tovább, bár az expedíció hivatalosan Budapesttel zárul majd, de számomra most, hogy a szakállamat is levágattam, már véget ért...)

Reggel találtam egy Katmanduba tartó buszt. A járgány messze túl van már a matuzsálemi koron, nincs az a ráncfelvarrás, ami ezt elleplezné. De igen vidám - és nagyon népes - utazóközönséget sikerült beletuszkolnia a vállalkozó kedvű sofőrnek. Plusz egy kecskét, ami körül eleinte komoly viták bontakoztak ki, de végül mindenki megbékélt vele.

Az első 3-4 óra kínszenvedés volt (egyre többen ültek az ölembe, üvöltött a nepáli pop, mekegett a kecske és nagyon meleg volt), de később kimásztam a tetőre (ott is utaztak bőven) és így az út második fele vidám és izgalmas rodeóvá alakult. (Enyhe antik számítógépes játék beütéssel: a villanyvezetékeket és az ágakat kellett kerülgetni...)

 Katmandut öt óra körül értük el, mire a szállodámat megtaláltam, este hat volt. Örömmel láttam, hogy a hordóim megjöttek, sértetlenek.

Állok a fürdőszobában, nézem a szakállamtól kétszer akkora fejemet (végül csak 9-én mentem el borbélyhoz), égett arcomat, lesoványodott testemet és hulla fáradt vagyok. És maradéktalanul boldog.”

Klein Dávid – magashegyi expedíciós hegymászó

Pável és én (C2)

C4 (photo by Pavel)

A főcsúcson (photo by Pavel)

Pavel alszik (C2-ben, lefelé jövet)

Szamagong alatt valahol...

Függőhíd hazafelé

Barbár öröm – víz

Hazafelé - busz