Létezik csodafegyver az oroszokkal szemben?

A 2014-es orosz-ukrán konfliktus következtében - az Oroszországot sújtó szankciók bevezetésével párhuzamosan - ismét felerősödtek az Európai Unió energiaimport-függőségének és kiszolgáltatott helyzetének csökkentésére irányuló javaslatok. Európa elkötelezettséget jól jelzi, hogy a Jean-Claude Juncker vezette Bizottság prioritásaként határozta meg az Energia Unió kialakítását, valamint az, hogy az energiaügyi biztos mellett immár Maros Sefcovic, a Bizottság elnökhelyettese is felügyeli a folyamat megvalósítását. De mit is jelent az Energia Unió? 

Az utóbbi évtized gazdasági és energiapiaci folyamatainak eredményeként Európa versenyhátrányba került az USA-val szemben, melynek egyik meghatározó oka az energia magas árszintje, valamint a már említett importfüggőség megléte, különös tekintettel a földgázra. Mindkét tényező az európai gázkereskedelem sajátosságából adódik.

Európában a 60-as évek második felében indult fejlődésnek a nemzetközi gázkereskedelem és egészen a kétezres évekig az európai keresletet nemzeti monopol - sokszor állami tulajdonban lévő - vállalatok dominálták. Az Európai Unió piacfejlesztési és az áruk szabad áramlását szem előtt tartó politikája az energiapiacon is a sokszereplős versenyző piaci modell megvalósítását tűzte ki célul így a szabályozásoknak köszönhetően az inkumbens, monopol vállalatok szerepe csökkent. Ezzel szemben az európai gázimport kiszolgálói továbbra is nagy, monopolhelyzetben lévő, legtöbbször állami érdekeltségű vállalatok. Mivel a gázkereskedelem túlnyomó része, különösen Kelet-Európában, bilaterális jellegű megállapodásokon keresztül történik, így az importszerződések kialakítása során e szállítók a gazdasági érdekek mellett sok esetben politikai érdekeket is képviselnek.

E szempontok különösen jól érzékelhetőek a közép-kelet európai régióban, ahol az orosz Gazprom előszeretettel alkalmazza a "gázár-fegyvert" politikai és gazdasági céljainak elérése érdekében. A helyzet fenntarthatatlanságára az első figyelmeztető jel a 2006-os orosz-ukrán gázválság volt. Ezt követően állt elő az orosz szállításoknak jelentősen kitett és az Északi Áramlat gázvezetékből kimaradt Lengyelország az Európai Energiabiztonsági Szerződés megalapításának ötletével, mely az energiaellátás esetleges megszakadása esetén - a NATO-hoz hasonlóan - a tagállamok kölcsönös segítségnyújtásán alapult, azonban az elképzelést akkor nem követte megvalósulás.

2014 májusában ismét Lengyelország volt az, aki az európai köztudatba "bedobta" az egységes energiaunió ötletét.

Az egyelőre még kiforratlannak tűnő politikai elképzelés számos területen beavatkozást sürget. A megújuló energiatermelés bővítése, az infrastruktúra fejlesztések elősegítése már régóta ismert irányok, azonban a javaslat új eleme, hogy a nemzetközi szénhidrogén-kereskedelemben a monopol pozícióban lévő eladókkal szemben ne az egyes országok álljanak vevőként, hanem a gázigények aggregálásával EU-s vagy régiós szinten egységesen lépjenek fel. Lengyelország erre két lehetőséget vet fel: 

• Egy, az Euratom Ellátási Ügynökségéhez hasonló, szuper nacionális ügynökség létrehozása, mely szervezet az importigények közös kezelése mellett ellátási zavar esetén a stratégiai gázkészleteket is EU szinten kezelné.
• Egy, tisztán kereskedelmi alapon, az importszerződéssel rendelkező cégek részvételével létrejövő konzorcium létrehozása, mely csupán a közös import lehetőségét biztosítaná tagjai számára.
• E lépés megvalósulása leginkább az egyoldalú importkitettséggel rendelkező Kelet-Európai államok beszerzési pozíciójának javulását eredményezné, ám ha feltételezzük, hogy a közös beszerzéssel kiegyenlítődhetnek a jelenleg erős szórást mutató gázárak, akkor a potenciális megtakarítás európai szinten elérheti akár az évi 15 milliárd eurót is, mely komoly fegyvertény lehet az USA-val és Kínával folytatott globális versenyképességi harcban.

A javaslat tehát első olvasatra csábítónak és könnyen megvalósíthatónak tűnik, azonban a valóság számos kérdést felvet: 

• A lépés gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja az európai uniós szabályozás eddigi irányát és annak eredményeit: az importszerződéseket ugyanis - éppen az EU piacfejlesztő szabályozásának köszönhetően - ma már nem tagállamok kötik meg, hanem egymással versengő vállalatok, melyek érdekei nem mindig esnek egybe az adott országéval. Elméletben elképzelhető a piaci részesedések nagyságát a tulajdoni lapon tükröző közös európai gázkereskedő cég létrehozása, de a gyakorlatban a mindennapi irányítás szinte lehetetlen feladat volna és a különböző árú források szétosztása is állandó politikai viták kereszttüzében állna.
• Egyelőre nem tisztázott az sem, hogy egy ilyen "EU monopólium" által központosítottan zajló ellátás miképpen fér össze az áruk szabad áramlásának elvével, ráadásul a célként kitűzött egységes energiapiac, ha hatékonyan működik, akkor önmagában is elhozhatja a vevők alkupozíciójának a javulását.
• A legnagyobb kérdőjel azonban abból fakad, hogy a számos országnak egyszerűen nem áll érdekében az egységes energia-beszerzés megvalósítása. A nagyobb országok, mint pl. Németország, aki saját jogon is egyenlő partner a beszállító országokkal szemben, jól felfogott érdekük miatt várhatóan nem fognak lemondani a külön utas megegyezés lehetőségéről. A már jelenleg is diverzifikált beszerzési forrásokkal rendelkező nyugat-európai országok számára egy újabb "teherként" tekinthetnek a javaslatra, mivel számukra limitált annak hozadéka. Az energiapolitikai irányvonal meghatározása nem véletlenül maradt mindeddig tagállami szinten. Az országok ragaszkodnak az olyan előjogaikhoz, mint az energia- és fűtőanyagmix önálló meghatározása, illetve az ellátásbiztonság megteremtésének a felelőssége és számon kérhetősége is a nemzeti kormányok vállát nyomja.
• Azzal, hogy a Juncker kabinet zászlajára tűzte az Energia Unió megvalósításának célját megteremtette a lehetőséget a ma még nyitott kérdések európai szintű tárgyalására és megválaszolására, s egyúttal az új elnök rögtön két legyet üthet egy csapásra: egyrészt új színt vihet a kissé megtorpant európai integrációs folyamatba, másrészt pedig a Déli Áramlat blokkolása mellett egy újabb ütőkártyával tarthatja nyomás alatt Oroszországot, amely így kénytelen lenne számolni a 'divide et impera' elv megszűnésének lehetőségével.

Az Energia Unió priorizálásának viszont már most biztos nyertese a kelet-európai régió. A 2014-2020-as időszak energiainfrastruktúra-fejlesztései és ezek pénzügyi támogatásai kimondva kimondatlanul is leginkább e régió felzárkóztatását szolgálják. Az, hogy az új vezetés prioritásai közé emelte az energia unió kérdését jelzi, hogy az EU elkötelezett a kelet-európai tagállamok támogatása iránt. E támogatással ezek az országok akkor is nyertesek lehetnek, amennyiben az elképzelés közösségi szinten kifulladna, hiszen egy Visegrádi vagy Balti országok közötti regionális energia unió is jelentősen segítheti a piacon betöltött szerepüket.

A regionális együttműködést elősegítheti, hogy az egyes régiókban jóval homogénebb a tagállamok energiapiaca, így jóval könnyebben tudnak közös platformra jutni érdekeik érvényesítése érdekében. Egy, a visegrádi országokat (V4: Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország) tömörítő együttműködés több szempontból is óriási lehetőségeket jelenthet a tagállamok számára.

Jelenleg az Európai Unión belül a visegrádi országok rendelkeznek az egyik legnagyobb földgáz importfüggőséggel és az ebből adódó politikai és gazdasági kitettséggel. Amennyiben a négy ország közös beszerzési portfóliót alakítana ki, úgy ez által a világ 10. legjelentősebb földgáz-importőrévé válna, mely a világszinten továbbra is bilaterális szerződéseken alapuló gázkereskedelemben meghatározó tárgyalási pozíciót érne el. 

Az az MVM, amely az épp aktuális hosszú távú szerződés lejártával most fut neki a következő évek ellátását meghatározó új szerződés tárgyalásának szintén sokat nyerhet az Energia Unió támogatásával.

A szerzők a Mosaic Energy szakértői.